Mami

Hol vagy? Hová tűntél? Még halványan látom a számomra mindig megnyugtató mosolyod. Miért nem maradhat meg örökre? Miért halványul? Miért ilyen hitvány az emberi emlékezés? Emlékezni akarok! Minden idegszálammal. Látni akarom, hallani, érezni ŐT!

Megkaptam a leveledet. Sok mindenre választ kaptam belőle ennyi év után. De erről miért nem beszéltünk, amíg még lehetett volna? Miért őrizted a titkot?

Most, ennyi idősen értettem meg igazán, hogy mennyire szerettél, és hogy mennyire szerettelek... És mi maradt? Ez a szívszorító érzés, a tehetetlenség.

Voltam Nálad a hétvégén. Nem voltál ott, hiszen az a két szó nem Te vagy. Nem akarom... Nem akartam soha tudomásul venni.

Tartozom még Neked valamivel. Te is tudod, én is tudom. Szégyellem, most már tudom, hogy másképp kellett volna cselekednem. Hosszú éveken át Te adtál meg nekünk mindent, és csak egy dolgot kértél, amit én nem tudtam...

Most már sajnos, nem tehetek mást csak, hogy átadom... átadok mindent, amit Tőled kaptam. Azt a hihetetlen bölcsességet, ami az elveszett leveledből is áradt. Csodállak! A legcsodálatosabb nő, asszony, anya, nagymama lettél a szememben. Szeretlek! Örökre!