Vi

Halk morajlás hallatszik a messzi távolból... a lelkem az. Az ősi, izzó tenger ismét zavaros. Nincs benne élet, csak a felkavart iszap és hordalékdarabok keresik a helyüket. Újra és újra megpróbálnak a felszín felé törni, hogy oxigénhez jutva életre keljenek. De van valami hihetetlen, megmagyarázhatatlan erő, ami mintegy páncélként lefedve a rothadó szagú mocsarat, útját állja minden kísérletnek. Erő, ami immáron nem belőlem táplálkozik. De KELL!

Jó érzés. Kellemes. Felszabadult. Hiszem, hogy végső soron minden és mindenki a helyére kerül. Többé nem leszek gyenge...

Az idő fogságában

Az egér kattogása, mint a falióra. Én irányítom a másodpercet... Bárcsak én irányítanám az időt! Felgyorsítanám. Csak erre a pár órára… Legyen már vége ennek a tehetetlen várakozásnak! Hiába csalok a másodpercekkel, nem megy. Csak a csend, a kattogás, és néha-néha megcsörren a telefon. Leírt szavakban öltenek testet sorsok... Tovább várunk. Kegyetlen játék ez velünk és velük. Nekik, Neki kívül és belül.