Porfelhő ült a hosszú, rögös útra. A végén kirajzolódik egy alak. Hatalmas, titokzatos árnyék. Vonalait a néha-néha felélénkülő szél alakítja, ahogy a kabátja alá fut. Mozdulatlan. Megmagyarázhatatlan erő birtokában van. Vonz. Ahogy a távolság csökken, a köztünk lévő porszemek cikázása úgy élénkül. Szinte fáj, ahogy belecsapnak az arcomba. Intő jel?Közel van. Az arca rideg. A szemeiben egy furcsa világ tűnik elő: az elhagyott boldogság. A múltban él. Próbálom megfejteni, de nem engedi. Tekintete erős kapuként zárja el az emlékeket. Érzi. Tudja, hogy ez az ő pillanata is. Eljött az idő, hogy megszabaduljon a nyomasztó fájdalmaktól. De fél.
Az arca hirtelen eltorzul, és ördögi kacaj tölti be a környéket. Fennköltség és gonoszság. Bezárkózott. Talán örökre. Visszatért a saját világába. Oszlani kezd a porfelhő, és vele együtt tűnik el a titokzatos teremtés. Csak a hosszú út maradt. Erőtlenül indulok tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése