Lehull a lepel - lehull a lepel

Keresem a rést a pajzson, mikor egyenesben gyengéd vagy, elmosolyodsz, tartogatsz nekem egy pillantást a legszebbek közül. Mosolyogsz, és van az a pillanat, hogy a legvalószínűtlenebbül, legtökéletesebb összhangban, ritmusban mozdul az ajkad széle, amit nem lehet nem lassított felvételként visszajátszani vagy ezerszer, miként aztán mindez kiteljesedik, s nyugvópontra jut egy másik ember szemében.

Mert igenis voltak olyan pillanatok, amikor már majdnem megérintettelek. Megláttalak, és akkor nem futott át az agyamon, sem sehol előtte soha az életben, de így most utólag belerakom, akkor benne lesz abban az érintésben, hogy azt szerettem volna, ha lehetne érinteni téged, csak úgy az üveglapon át, csakis attól, ahogyan nézlek, de nem lehetett.

Úgy beszélek - bocsáss meg érte - mint aki túl van már mindenen, bocsásd meg azt is, amit nem akarsz. Nem bírok úgy tenni, mintha nem kívánnálak, nem tudok úgy tenni, hogy nincs semmi. Nem érted milyen sziluetteket látni egy ablakban. Én annak láttalak, ahogyan óramű pontossággal jelensz meg és tűnsz el, az arcod, a kezed, a tekinteted pásztáz a hömpölygő tömeg felett, voltál te, és voltak mások...

Te voltál, árnyék a csipke bordűrök mögött, ami után érdemes kinyújtani a karunk. Akkor, ott, mikor azt hittem, akár az enyém is lehetsz - tévedtem, de a történet szempontjából ez lényegtelen, - és lettél. Te, Nekem. Elhittem. Neked. Mindent, hogy leszek más, mint mindenki más, aki valaha - akit valaha…

Nem tudom felidézni, hol voltam, mikor még nem tartoztunk össze.
Ezen túl és mindezen innen, az ellentétek egybevágásaképp határozod meg mindazt, ami még előttem áll, vagy történik velem. Az egész élet eliramlik, kedvetlen éjszakák borús, mártírom magánélete, fognám, de nincs. Szerelem?

Messzi, idegen tájak illatát hordja erre a szél, s olyankor menni kell...